Giovanni Pascoli
(1855-1912)

TENGER

A tengert nézem, tárva áll az ablak,
a rezgő vízből csillagkép dereng fel,
ott fönn a csillag, lenn a hullám ballag.
Fény hívogat. És lüktet rá a tenger.

Sóhajt a szél, együtt sóhajt a vízzel,
s az ár felett - ím - híd ezüstje ível.
Szép színezüst híd, tiszta habra vetve.
Kit vár vajon? S hová visz útja? Merre

 

 

 

Cvetajeva, 1911.

Amíg tűzzel nevet a tánc,
Nem alszik nyugodtan lelkem.
De Isten neve mást kiált:
A tiéd, a tiéd a tenger!

A tánc hevében gyönge létem
Nem felejtem s bánattal zengem.
De más álmokat adott Isten:
A tiéd, a tiéd a tenger!

Tűzzel dalol, csábít a táncterem,
Dalol és hív és szólít engem.
Ám lelkemnek mást adott Isten:
A tiéd, a tiéd a tenger!

 

 

 

 

 

 

A Gyilkos-tó legendája

 

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.

A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.

Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.

Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat. Így lett a hegy halálából az élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.

 

 

A SZÍV

Wass Albert

Nézted már a Szent-Anna tó vízét?

Milyen titokzatos, milyen sötét.

Semmit se látsz,

csak olykor egy-egy furcsa csillanást,

amint ezüst halak

suhannak mélységein át.

 

De olykor hirtelen

jön valami eltévedt sugár,

zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,

s a mélynek vége nincs sehol, sehol.

 

Olyan a szív is,

mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.

Elnézed néha: zörgő kis doboz,

furcsa, lecsukott.

Hogy mikor, nem tudod:

de néha jön egy bomlott pillanat,

kitárul a mély, olyan szörnyű mély,

hogy előtte szédülve megállsz,

s imádkozol: Miatyánk, Szerelem

szenteltessék meg a Te neved…

 

Nézted-e már tavaszi napsurgárban

a Szent-Anna tó haragoszöld vízét?

 

Nézted már a kedvesed szívét?

 

 

 

 

 

 

A Szent Anna-tó legendája

 

A Szent Anna-tó keletkezéséről több székely népmonda szól. Az alábbi legenda Gabányi János gyűjtéséből való:

Réges-régen élt ezen a vidéken két gazdag ember. Testvérek voltak, de folyton civakodtak egymással. Az egyiknek Büdöskőn volt a vára, a másiknak pedig azon a helyen, ahol ma a Szent Anna-tó látható.
Egyszer egy idegen úr utazott át a vidéken gyönyörű négylovas hintaján, és megszállt pihenni Büdös vár uránál. Annak módfelett megtetszett az idegen hintaja, főként a lovai, s el is határozta, hogy bármi áron megszerzi a lovas hintót. Mivel a titokzatos idegen nem is akart hallani a vásárról, a gonosz várúr elhatározta, hogy elcsalja tőle a hintót. Kockázni kezdtek, s a várúr addig alattomoskodott, csalt, hogy elnyerte az idegen fogatát. Amint tervét megvalósította, máris áthajtott bátyjához kérkedni, hadd egye a másikat az irigység.
Meg is jegyezte, foghegyről: nem hiszi, hogy a bátyja valaha is ilyen szép fogatra szert tudna tenni. Ez több volt, mint amit a fivér büszkesége elbírt!
Azon nyomban fogadást ajánlott: egy napon belül szebb fogattal áll elő! A tét hatalmas volt: a vár és a hozzá tartozó birtokok. Öccse magabiztosan állta a fogadást, és gőgösen elhajtott.
Elvakult bátyja ördögi ötletet agyalt ki: összeszedte a vár jobbágyai közül a nyolc legszebb hajadont, s azokat fogatta be hintajába. Felpattant a bakra, s mivel a törékeny vállú leányok nem bírták mozdítani a nehéz hintót, mérgesen közéjük csapott. Éppen a legszebbet találta el. Anna feljajdult, és átkot szórt a vár kegyetlen urára. Iszonyú dörgés, földindulás közepette a vár azon nyomban elsüllyedt urával együtt, helyén pedig egy szép tó keletkezett.
A szüzek nefelejcsekké változtak, a gonosz várúr pedig rút vízsárkánnyá. Anna pedig a tó védőszentjévé lett, és imája elpusztította a vizet háborgató hatalmas szörnyet.

Egy másik legendatöredék szerint Anna a holdfényes éjszakákon ismét megjelenik a tó felett, majd újra eltűnik a habokban.

 

 

 

A Balaton keletkezése (monda)

Valamikor réges-régen élt Bakony erdejében egy hatalmas sárkány, akinek huszonnégy feje volt. Mind a huszonnégy fejéből lángcsóvák csaptak ki, ha nem kapta meg napi táplálékát: huszonnégy gyönyörű lányt.

Egy napon aztán a környék legerősebb legényének, Balatonnak a mátkájára került sor:

Nem, a mátkámat nem adom a szörnyetegnek, megvédem tőle az életem árán is!

Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, a lány csak nem érkezett, és ezért az egész vidék zengett a sárkány üvöltésétől, beleremegtek a Bakony összes fái is.

A tizenharmadik napon aztán a förtelmes állat tüzet okádva kitört barlangjából, és a földet kaparta.

Szempillantás alatt hatalmas meder keletkezett, melyből forrás tört fel. Másnapra a hegyek aljában kis tavacska kéklett. A megdühödött sárkány követelte Balaton mátkáját. A legény elbúcsúzott mátkájától, mind két kezébe szablyát fogott, csónakba ült és átevezett a sárkányhoz:

Ha közelembe jössz, az életeddel fizetsz, Balaton!

De a vitéz nem fordult vissza, és hamarosan ádáz küzdelem kezdődött.

Hulltak a sárkányfejek, nagyot csobbant tőlük a víz, de a maradék fejek lángnyelvei mindig jobban égették az ifjú testét.

Az utolsó levágott fejjel együtt Balaton is holtan zuhant a habokba.

Az emberek egyik szeme nevetett, mert megszabadultak a zsarnoktól, a másik szemük sírt, mert elvesztették a hőst, és az ő tiszteletére elnevezték a tavat Balatonnak.

A leány mátkája elvesztése miatt kedvese után ugrott.

Most is a tó mélyén fekszenek csendesen, örök nyugalomban.

 

 

Balatoni bőség legendája

Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek. Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont. Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt: Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál - itt biztosan boldogok az emberek. Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak. De az Úr nem sietett. Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.
Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!
Adjon Isten neked is! - válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? - kérdezte sietve Szent Péter.
Az bizony messze - felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek. Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.

Hevér Zoltán: Tihany

 

    ...bazaltra hullott.

    Mégis szárba szökkent

    Csöndben.

    Õsi csöndben, mit úgy

    õriz a Balaton, mint

    monostort százados falak.

    Sír királyi vért,

    lélek a táj mediterrán

    igézetét.

    ...és újra és újra kezdeni!

    Feledve vihart: oszmánt és tatárt.

    Kõre kõ.

    Évre év és ima és fohász,

    és Tihany neve felragyog,

    mint kettõs tornya közt

    hajnali sugár!

TIHANY

 

 

 

CIPRUS

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csuka Zoltán: A hévízi tónál

 

Ne hagyj el engem, ifjúság
mosolygó kék világa
borulj rám, mint a napsugár
e szelíd Pannon tájra.

Ölelj át, mint egy gyöngyszínű
kerek kis tó , szelíden,
s tündérrózsáid nyíljanak
szívemben, mint e vízen.

Köröskörül e tó körül
csak ifjú arcot látok,
ó élet, hintsd el bennem is
örök megújulásod.

Nincs, nincs öregség, alkonyat,
s ha egyszer el kell menni,
arcomon tudjam akkor is
e bölcs derűt viselni.

A sírban sincs más, csak a lét
piros, kerengő násza,
hiába zúg fel olykor itt
Berzsenyi bóreásza.

 

 

HÉVÍZ

 

 

 

 

,