Emlékezzünk:

azokra a bátor és hős márciusi ifjakra, akik feláldozták életüket a Hazáért. Kik érted haltak, szent Világszabadság!

 

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

Deák Ferenc

 

Legyen hű a nemzet önmagához; még mindent meg lehet menteni. Veszve csak azon nemzet lehet, a mely lemondott önmagáról.

Kossuth Lajos

  

 

Petőfi Sándor: Márciusi ifjak

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hírünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Így zúgott a diadalnál:
Mi viseltünk háborút!

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki... nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

Pest, 1848. június

 

 

Petőfi Sándor: Az országgyűléshez

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a múltat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépítőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sikert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjúság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

 

    

 

 

Juhász Gyula - Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

 

 

Kokárda:  Pete László Miklós

Ér-e még valamit ez a mai csárda?
Vagyunk-e még?
Kell-e a kokárda:

Eleink haltak,
Küzdöttek...
Megérte?
Értük a kokárda,
S egy vak zenész ütleget kapott érte...

Ilyet ki tehet?
Miféle bitang emel a vakra kezet?

Hol történhetett ez a gyalázat?
A határon túl?
Messze idegenben,
Ahol a magyar nem ember?
Valami földi pokolban,
Ahol vastag halmokban áll
Az eladó gyűlölet halmaza?
Nem...
Idehaza...

Mint rossz bekecs,
Szakadunk kétfele...
Évtizedek vetése
Érik be vele.

A csiricsáré vásári hazugság,
Mint elhagyott vén házat a penész,
Mindent belep,
A gyáva ész engedelmes-polkorrektül gagyog,
Altesti eszmék filoszokat nyernek,
Szakállas Mona Lisák énekelnek,
A költészetből rossz halandzsa lett,
Kiszáradóban van az értelem,
S a zsibvásár mögött
Erőszak lappang,
Sunyin,
Csendesen.

Hazám,
Hazám...
Fülhallgatók gyászdala közepette
Leszel sok rossz tudatban - elfeledve.

Virított valamikor,
De lassan kiszárad
A kokárda szára,
Mi maradt belőle mára?

A szimbólum nem öregszik,
Nem fakul,
Legfeljebb elpusztul
Ártatlanul.

Március idusa...
Vérrel áldoztunk érte
Valaha;
Elismerte rá jogunkat
Az Ég;
Amíg őrizzük,
A létünknek van értelme még.

A rossz hiten tévelygőknek hamis,
Nekünk azonban szent továbbra is
A kokárda.

Akinek nem kell,
Szabadon mehet,
Profán vigyorral nyalja pénz sarát,
Vagy düllessze a magasba farát
Naponta hétszer Mohamed szavára,
Szabadon elmehet,
Aki gyáva.

Múltunk tépett zászlói
Lelkünkbe zárva,
Emlékükből szövődött
A kokárda.

Amíg a Haza nem lesz puszta röggé,
A Hű Kevesek
Helytállnak
Örökké.

Isten becsületét
Nem őrzi média rikácsolása,
Sem katedrálisok aranyozása,
Csupán a hívők
Lelki
Tisztasága.

 

 

Elvérzett a nemzet nagy Magyarországért,

Most sír, zokog a lelkünk hegyekért, rónákért.

Aki azt majd egyszer újra feltámasztja,

Áldja meg az Isten és minden magyar ajka.

Kárpátia

 

"Magyarnak lenni, egészen mást jelent

A saját hazánkban látni a végtelent

A dombtetőn állva érezni, és tudni, hogy ki is vagyok.

Mikor a sólymokat nézem,

Ahogy az otthonunk fölött köröket írnak az égen

Ismerős Arcok