Wittner Mária : MÁRTÍRJAINK EMLÉKÉRE 

Egyszerű emberek voltak: ők.
szemükben a Forradalom szent tüze égett,
szívük szabadságra éhes,
hittek egy szebb, igazabb jövőben.
szent zászlónk földre hullva,
hősök pirosló vérével itatva,
durva csizmákkal sárba taposva,
meggyalázták a szent forradalmat.
Dermedt, bénult csend hullott reánk,
várjuk a megtorlás dühödt bosszúját,
sötét cellánk mélyén - arat a Halál.
rácsok mögött nyalogattuk sebeinket,
kiégett szemmel befelé hullt könnyekkel
sirattuk Hőseinket.
És mentek, csak mentek, mint hős walesiek a bárd alá,
úgy mentek ők emelt fővel, egyenes gerinccel a bitó alá.
Búcsúztatok - utolsó búcsútok nekünk szól.
Nekünk, kik cellánk mélyén dermedt szívvel
hallgattuk az utolsó "Isten hozzádot".
Most méltó búcsú véve, örök nyugalomra térve
várjátok a feltámadást összetartozva örökre.
Kopjafátoknál leborulva
szomorú szívvel emlékezünk az utolsó szóra,
mely fülönkbe visszacseng, mint egy sikoltás:
"Isten Veletek."

Wittner Mária : 1989. október 23.

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón helyetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

Krajnyák Dávid:  Piros, fehér, zöld

Mi lett veled, szép Magyarország?

Csöndes a belváros a mai alkonyon,
Csak a Duna morajlik magában.

Viszi magával a tömérdek bánatot,
Mit összegyűjtött a sok-sok év alatt.

A szellő fújdogálja a nemzeti zászlót,
Farkasszemet nézek színeivel -
Piros-fehér-zöldben pompázó
Édes hazám büszkesége.

De mit jelentenek ma ezen színek,
A piros, a fehér, és a zöld?
Már biztosan nem azt, mint oly régen,
Mikor a költő még boldogságról költ.

Piros, mert vérben úszunk régóta,
S balsors nem kímélt minket.
Fehér a szeplőtlen, s ártatlan,
Kit a gonosz vezet félre.

Zöld az ámítás, hiszékeny hazugsága,
Eszköze a hamis létnek -
Tessék, itt a szép zöld alma,
De mi van benne? Méreg...

Lassan felnézek a zászlóra, s szívem,
Szívem csak jobban fáj.
Mi lett veled, mi lett veled,
Gyönyörűséges Magyarország?

Hirtelen erőre kap a szél,
Nagyot lobban a nemzet zászlaja,
S fájó lelkemben remény kél,
Valamivel szebb az árnyalat.

Piros, mint a magyar ember szíve,
Melynek legmélyén csakis a haza.
Fehér az ártatlan, s szeplőtlen,
Ki mégsem dől be a gonosznak.

Zöld, mint az Alföld és a Hortobágy,
A tiszta alma, s Erdély.
Zöld, az egész szétszórt magyarság,
S a meg nem haló remény...

Schrenk Éva: Forradalom

Amikor a mélyben forrong a düh
és sokak élete kimondhatatlanul keserű,
amikor a nép csak papíron szabad
és csak a költőktől áradnak biztató szavak,
igen, ez az amikor emlékezünk eleinkre,
56-os hőseink bátor tetteire
és főt hajtva előttük kérdezzük magunktól,
hogy mivé fajultunk és az alagútból
hogyan fogunk napvilágra törni
anélkül, hogy meg kéne valakit ölni.

Kondorosi K. András:  1956 október

A fekete-fehér
filmkockák peregnek.
Szívem a torkomban
dobog, ahogy nézem.
Kart a karba fűzve,
az emberek némán,
emelt fővel mennek.
A szabadság fénye
arcukon s szemükben.
Soha sehol nem volt
tisztább és igazabb
és szebb forradalom!
Szabadságharcosok!
Fiatal gyerekek!
Szebben a szabadság
csillaga soha nem
ragyogott, mint akkor,
amikor ti, Hősök,
A Magyar Hazáért
bátran meghaltatok!

Emléketek őrizzük, Magyar Szabadságharcosok!

„…A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
Bibó István (1956)

„A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.”
Raymond Aron (1966)

Tollas Tibor: Október 23 ...

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva,
Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek !