A talaj és a növények tapintása, a velük való foglalatoskodás, a föld szaga, a növények illata és megnyugtató színeik enyhítik a feszültséget, lelket öntenek az emberbe. Már fél óra kertészkedés is javíthatja a hangulatot, és segíthet szembenézni gondjainkkal, életünk nehézségeivel. S bár egy igazi kert a legjobb, néhány cserép virág gondozása is fölöttébb jótékony hatást gyakorolhat ránk.   ( Jane Goodall)

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.  Wass Albert

 

Ha romba dőlnek legszebb álmaid,

reményeid el ne hagyjanak,

Mert sokszor a romok fölött

a legszebb virágok nyílnak.   

Johann Wolfgang von Goethe

 

BÚZAVIRÁG:

Remény. Igazi „magyar virág" a mezei csokrok tipikus növénye a pipaccsal együtt. A szellemi világosság, a tiszta gondolatok jelképe. Magyar érzületű leányok szívesen fogadnak mezei csokrot, vagy búzavirág csokrot. Magyaros jellegű esküvői ruhához pedig kifejezetten illendő egy búzavirág csokor. Üzenete: A menyasszony gondolatai tiszták, szándéka nyílt és őszinte.

A női szeretet erejét és erényét kelti életre és harmonizálja.

 

Reményik Sándor: Búzaföldön

 

A dűlőúton megyek álmodozva,

Kalászok kétfelől, amerre látok,

Mint tengerből színes kis hajózászlók:

Ki-kivillannak a búzavirágok.

 

Ki-kivillannak kéken-pirosan,

Megannyi színes jel a halk hullámon,

Jeladások arról, hogy szép az élet

És csendes tengeren a csendes álom.

 

Kinyújtott kézzel csendesen megyek,

Percig kezem a kalász feje-alja

És áldón, mint az elsikló kalászt,

A tűnő életet is simogatja.

 

Búzavirág, szép reményem,

Isten adta zöldben, kéken,

Kócos fejed ott a szélben,

Határt szabó messzeségben,

Ébren éjben, napsütésben,

Meghajolok szélként szélben,

Elfeledem csüggedésem,

Maradj nekem mindig kéken,

Hajnalt hozó büszkeségem!

 

Válóczy Szilvia: Búzavirág

(Forrás: Poet)

 

Búzavirág, Búzavirág...

Integet a szála.

Kis levelén, kék virágát

duzzasztja a hála:

"Jó így nekem, jó itt nekem

szép Magyarországon!

Nem kell nékem más tájéka

sehol a világon!"

 

Búzavirág, Búzavirág

nyílik messzeségben,

madár lesi szép orcáját

Isten kékségében.

Olyan tiszta, Angyalszárnya

védi a világtól,

úgy igézi, hírét viszi

nyájához a pásztor.

 

Sík Sándor: Búzavirág

 

Jó volna lenni búzavirág-módra:

Ülni tövemen csendességgel,

És napra, rétre, aratókra

Rámosolyogni halkan, kéken,

Békességgel.

Ne lenne közöm semmi, semmi

Tevés-vevéssel, hangossággal:

Csak lenni, szépen, csendben, lenni,

És dicsérni a boldog Istent

Boldogsággal.

 

Erdélyi József: Búzavirág

 

Egyhangú zöld, unalmas a világ, -

csattanj, pipacs, rikolts, veres virág!

A gyermeket, az ifjút csalogasd,

hirdesd a zászlós, lobogós tavaszt!

 

Voltál virágom, szeretlek ma is,

de van a földnek más virága is,

aki nem verseng, aki nem kiált:

mély színnel izzó, kék búzavirág.

 

Halk földi csillag. Mint edzett acél, -

nyárról, kaszáról, kenyérről beszél.

Nem lobog lánggal, vérrel nem virít, -

munkára hí és türelemre int.

 

Mikor fonják az élet-koronát:

az ért kalászok fényes aranyát

acélos szárad köti, mint a dac,

s éppúgy díszíti, akár a pipacs.

 

Vér a pipacs. - A verejték: te vagy.

Te vagy a könny, a szent öröm, te vagy, -

te vagy a bánat és a béke szép

csillagvirága. Mennyországi, kék...

 

 

 

Hárs László : Miért piros a pipacs?

 

Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba: "Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott: "Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

 

 

 

 

 

 

Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

 

Búza, búzakalász!

véle szél hadonász:

hajlik, lengedezik,

amíg cseperedik.

Búza, búzakalász.

 

Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

- színe még nem arany.

 

Amíg érik a mag,

lassan, jó nap alatt,

- könnyű kis pipacsok

szirma, lángja lobog,

amíg érik a mag.

 

Messze virítanak.

Lenge szirmaikat

rázva vérpirosan,

mag felett magasan,

messze virítanak.

 

Tőlük piros a táj!

_"Íme itt van a nyár!"

Őket nézegetik,

szép csokorba szedik.

Tőlük piros a táj.

 

A zöld búzamezők,

észrevétlenek ők!

De lehull a pipacs,

s felragyognak a nagy

érett búzamezők!

 

 

Szép Ernő:  Virágok

 

Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.

 

Johann Wolfgang Goethe:  TALÁLT KINCS

 

Jártam az erdőt,

csak úgy, magam,

könnyü bolyongás

vitt céltalan.

 

Egy kis virág nyílt

az útfelen;

mint csillag, égett,

mint drága szem.

 

Már nyúltam érte,

de suttogott:

Ha leszakítasz,

elhervadok!

 

Erre tövestől

kivettem őt:

virulj a kertben,

házam előtt!

 

Ott jól beástam

gyökereit;

egész bokor már

és úgy virít!

 

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

 

 

Vörösmarty Mihály :  A SZÉP VIRÁG

Mely vad az, mely zordon, aki
Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
Hófehér a levele,
Szűz szerelemnek lakása
Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára:
Így virágzik ő nekem,
Éltem, álmom, mindenem.

Egy kis méh szelíd alakban
Járja szűntelen körét,
Ott repes, zeng víg örömben,
Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
S róla képzi álmait,
Reggel ébred, s harmatával
Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája,
S hűs vizet visz gyenge szája,
A döbörgő vész előtt
Kis bokorba rejti őt.

Oh ne vessétek szememre,
Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szívemnek
Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám, nem jöhet már,
A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
Mely vad az, ki nem szeret
Szép virágban ily kegyet?

 

Petőfi Sándor: A VIRÁGOK

 

Ki a mezőre ballagok,

Hol fű között virág terem,

Virágok, szép virágaim,

Be kedvesek vagytok nekem!

Ha látom, mintha lyányt látnék,

Szívem reszket, keblem dagad. -

Síromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

 

Leülök a virág mellé,

És elbeszélgetek vele.

Szerelmet is vallok neki,

S megkérdem: engem szeret-e?

Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,

Hogy érti jól szavaimat. -

Síromra, hogyha meghalok,

Ültessetek, virágokat.

 

S ki tudja: az illat vajon

Nem a virág beszéde-e?

Csakhogy nem értjük, nem hat át

Testünkön lelkünk fülibe;

Szagolja csak s nem hallja meg

A test e szellemhangokat. -

Síromra, hogyha meghalok,

Ültessetek, virágokat.

 

Igen, az illat a virág

Beszéde, annak dala ez,

S ha lényem durvább része a

Sírban rólam lefejledez:

Nem szagolom többé, hanem

Hallom majd e szép dalokat. -

Síromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

 

Virágillat, virág dala,

Te lész majd ott bölcsődalom,

Melynek lágy zengedelminél

Tavaszonként elaluszom,

S következendő tavaszig

Lelkem szép álmakkal mulat. -

Síromra, hogyha meghalok,

Ültessetek virágokat.

 

 

TAVIRÓZSA (Mészáros Ildikó)

 

Tavirózsa lebeg a víz tükrén

Mosolyog annak aranyló vizén

Lágy fuvallatok kísérik bálba

Fodrozó vízzel ringatják táncra

 

Csillogó, varázslatos a világ

Te is az vagy! tökéletes virág!

Rejtelem övez - honnan e szépség?

Honnan e királynői nemesség?

 

Fehér kelyhed hajnalban kitárod

Csillogó szemmel a csodát várod

Harmat köpenyeden békák ülnek

Dicsérik szépséged, s tisztelegnek

 

Jő a hajnal, ölelsz napsugarat

Álmából felébreszted a tavat

Rózsák között tied a korona

Te büszke, gyönyörű tavirózsa

“Mint a lótusz virága,

Vízből kisarjadva virágzik,

Tiszta-illata megörvendezteti az elmét,

Ám a víz nem áztatja el,

Ugyanígy, e világra születve,

A Buddha e világban tartózkodik,

És mint a lótusz sem áztatja el a víz,

A Buddhában sem tesz kárt a világ.”

       [Andrew Olendzki fordítása]                 

 

A lótuszvirág: csodálatos indiai tavirózsa. A testi- és lelkierőt szimbolizálja. Jelképezi a tisztaságot, a bölcsességet, a szépséget.

 

Szuhanics Albert: Száz tavirózsa

 

Nem nézek oda, csak vedd le ruhád,

fürödj meg nyugodtan, senki se lát.

Leszek én vízforrás, lágy, ringató,

s testedre vigyázó, hűs, tiszta tó.

 

Nem nézek oda, csak merülj alá,

s válok dús haboknak fodraivá.

Karomban tartalak, becézlek majd,

száz tavirózsa míg bennem kihajt.

 

Nem nézek oda, hát nyisd ki szemed,

látod, a tó tükre szebb nem lehet.

Száz tavirózsa vesz téged körül,

haj-zuhatagodnak napfény örül.

 

Nem nézek oda, bár megtehetem,

napfénnyé váltam a nyílt vizeken.

Kilépsz a habokból, s megláthatod,

bőrödön csillagként én ragyogok.

 

Szemedben villanok, s szárító szél,

borzongó testeden... az lettem én.

Nem nézek oda, csak érintelek,

lágy szellő vagyok én... s lélegzeted...

 

„Ne egyetlen időszakban, egyetlen tanításban, egyetlen jelenségben, egyetlen testben, egyetlen földön, egyetlen élőlényben keresd a megvilágosodást, hanem mindenben, mindenkor és mindenütt.” (Buddha)