Az anyaság magában hordoz egyfajta természetes bánatot is: a gyerekeid kirepülnek a nagyvilágba. De minél jobban neveled őket, annál tovább juthatnak. És a távolság ellenére is, a szeretetben nevelt gyerekek egyre közelebb és közelebb kerülnek az anyjukhoz. A te helyed ott van a szívükben, ezért mindig olyan lesz, mintha ott lennél mellettük.

 

 

 Ha van anyukád akinek az életben nem tudod meghálálni amit érted tett, aki félre rakta az életét a tiéd miatt, aki bármit megtenne, hogy segítsen neked, aki többet megtesz mint amit kellene, aki odaadná a szívét is ha szükséged lenne rá, akiről tudod, hogy soha nem fog csalódást okozni, aki akármi is történik mindig melletted lesz. Legyél büszke rá.

 

Babay József: A SZÍV

Az anyai szívnek sehol sincsen párja,

Mindennap elönti a szeretet árja...

Az anyai szívet Isten teremtette,

Pirosra festette. Szép selyembe tette.

 

Nagyon kell szeretni Nagyon kell becézni,

Sosem szabad reá haragosan nézni...

Százszor kell áldani. Százszor simogatni,

Ő tud csak hűseges szeretetet adni...

 

Az anyai szívet nagyon kell szeretni,

Szívünkbe kell neki tiszta ágyat vetni...

Édes melegénél elolvad a hó is,

Édesanyánk szíve álom is, való is.  

 

Az anyákban van valami, ami alatta marad és fölébe emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van! A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, az vezérli tetteit.  (Victor Hugo)

Az anya nem csak a gyermeknek ad életet, hanem a szeretetnek, az örömnek, amit valaha magának remélt.

 

 

Kiss Jenő: Anyád szemében

Anyád szemében

ott a nap;

sugarai rád hullanak,

hogy nőj te szépen.

 

Anyád szemében

ott a hold,

beteg, ha voltál, rád hajolt

a lázas éjben.

 

Anyád szemében

ott a víz;

a könny, ha utad félre visz,

jaj! baj ne érjen...

 

Anyád szemében

ott a tűz:

ha csüggednél, szívedbe tűz,

lobogjon, égjen!

 

 

Létay Lajos: Édesanyámnak

Ha csak egy virág volna,

én azt is megkeresném.

Ha csak egy csillag gyúlna,

fényét idevezetném.

Ha csak egy madár szólna,

megtanulnék hangján.

Ami csak szép s jó volna,

édesanyámnak adnám.

 

“Ma is csak úgy, mint réges-régen.

Ő volna végső menedékem.

Mindent, mi fáj s szívem tépi,

elpanaszolnék sorra néki.

Fejem keblére hajtanám,

ha élne még az Édesanyám.

 

”Emlékszem mikor szeretett,

Emlékszem mikor nevetett,

Emlékszem mikor sírt a lelke,

Emlékszem mikor átölelt.

Emlékszem mikor remélte,

Emlékszem mikor hitte,

Emlékszem mikor elhitte,

Emlékszem mikor rám nézett.

Emlékszem mikor szenvedett,

Emlékszem mikor remélve,

Emlékszem mindig várt engem,

Emlékszem mikor végleg elment…..”

 

 

Zsefy Zsanett : Az én Anyám

Az én Anyám virág volt a réten.

Szellő simította minden hajnalon.

Harmatban fürdött az illatos szélben.

Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

 

Az én Anyám virág volt a réten.

Bársonyos szirmán élet zümmögött.

Szivárványból szőtt színeket az éjnek,

a csillagfényben némán tündökölt.

 

Az én Anyám nem vágyott rózsa lenni.

Szebb volt annál, mert ő volt az Anyám.

Nem csábította más vidék, más élet,

bár örökké égett benne a honvágy.

 

Az én Anyám virág volt a réten.

Most is ott él a kéklő ég alatt.

Szirmait már nem bontja ki a rétnek,

de minden virágnak ő az illata.

 

 

Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.  (Szabó Magda)

 

 

 

Zelenka Brigitta: Édesanyámnak

 

Lennék szerény ibolya az ablaka alatt,

tiszta forrásvíz, ami a kútjából fakad,

lenge szellő a nyári kánikulában,

arcát simogatva megbújnék hajában,

lennék áldásos májusi eső,

mindig mikor vár akkor érkező,

a végtelen égen ragyogó napsugár,

illatozó puha kenyér az asztalán,

hajnalhasadáskor lennék a remény,

idő szántotta ránc dolgos két kezén

és sötét estéken ezüst sugár lennék:

holdfény világánál hozzá beosonnék...

minden kincsemet a lába elé raknám

Istenem, ha volna, volna Édesanyám...

 

 

 

Kibédi Ervin:   Ahogy a napok rövidülnek...

Ahogy a napok rövidülnek

Úgy érzem mintha köd borulna rám,

Ahogy az éjjelek lehűlnek

Mind gyakrabban jut eszembe Anyám.

 

Mit oly sokszor elhalasztottam

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár

Jóvá tenném mit mulasztottam,

De nem lehet, mert Ő már messze jár.

 

Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted

Megőszülve is maradj gyermek

Mondd meg neki mennyire szereted.

 

Két keze érted dolgozott csak

Mindennél jobban szeretett

Az éjet is nappallá téve

Óvott téged és vezetett

Míg lehetett, míg lehetett.

 

Most vár valahol megfáradtan

Nem kér sokat csak keveset

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót

Egy vigasztaló kedveset

Tán még lehet, tán még lehet.

 

Amit akkor elfelejtettél

Talán még jóvá teheted

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet

Amíg lehet, amíg lehet.

 

A szíve érted dobogott csak

Amíg belebetegedett

De Ő titkolta nem mutatta

Nem mondta el; hogy szenvedett

Csak mosolygott és nevetett.

 

S ha olykor nagyon elfáradtál

Ő hozta vissza kedvedet

Ő tanított beszélni téged

Nyitogatta a szemedet.

Mert szeretett, úgy szeretett.

 

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza

Az ember másként nem tehet

És csókold meg amíg nem késő

Azt az áldott édes szívet

Ha még lehet, ha még lehet.

 

    

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagy Bandó András: Anyám emlékezete

Ha lelkét idézem,

mintha bárány lenne,

ha kezét idézem,

mintha márvány lenne.

 

Ha haját idézem,

mintha selyem volna,

ha hangját idézem,

mintha szótagolna.

 

Ha szemét idézem,

magam látom benne,

ha arcát idézem,

mintha angyal lenne.

 

Ha keblét idézem,

mintha forrás volna,

ha álmát idézem,

mintha velem volna.

 

 

 

Anyám, fölnézek a te homlokodra,

Hol a dicsőség koszorúja helyett

Nehéz robotnak ráncait találom,

És fölteszem rá büszke áhítattal

Ujjongó dallal minden szál virágom!

Juhász Gyula

 

Kaposi György: Édesanyám köszöntése

Megyek ki a temetőbe, Édesanyám emlékére

Megannyi sírbolt, színes gyertyák, és mennyi virág.

Az elmúlás csak részleges, szívünkben ott él a Szeretet

Mit nem zárhat le a szemfedél, beton sírkő..

Ő míg élek itt van velem, figyelve az életemet

 

Megyek ki a temetőbe, Édesanyám emlékére

Bensőmben ott a kép, ahogy fogtam a kezét

Vigyázott rám éjjel-nappal, táplált, nevelt fáradhatatlan

Emlékeimben az érzés meghitt szoba, a melegség

Mely belőle áradva miden porcikámat beburkolta

 

Megyek ki a temetőbe, Édesanyám emlékére

A képzelet szárnyakat ereszt, előhozva az emlékeket

Együtt jártuk az élet iskoláját, igaz más volt a feladat

De jó volt együtt tanulni, szabadon szárnyalni

Jó kezekben nevelkedni, és sokat nevetgélni

 

Megyek ki a temetőbe, Édesanyám emlékére

Most, hogy e sorokat írom, biztos nem veszed zokon

Fejem lehajtva csendben, mit egykor az öledbe

Sirok, bár jól tudom, Te mindig itt vagy, csak egy másik síkon

Zokogásom nem szégyellem, mit tehetnék én árva gyermek..

És csak megyek a temetőbe, Édesanyám emlékére..

 

 

Eötvös Loránd: Anyámnak

Midőn feljött a hold s a csend beálla,

Terjedt fának tövében ültem én,

És képzetemben messze elrepültem . . .

Áldott anyám rólad emlékezém.

 

S a lantot is már-már kezembe vettem,

Hogy zengjek, ég áldását kérve rád,

Midőn a fa zúgni kezdett felettem,

S én elbámulva hallgatám szavát.

 

S a fa beszélt: "midőn ifjú koromban

Lesújta engem a bősz fergeteg,

Anyád volt az, ki újra fölsegített;

Az ég hatalma áldja érte meg."

 

És zengni kezdett a kicsiny madárka:

"Midőn megfogtak pajzán gyermekek,

Anyád volt az ki újra elbocsátott;

Az ég hatalma áldja érte meg."

 

S a lepke, a virág, minden mi érez,

Fejedre oh anyám! áldást rebeg;

De egy, ki mindenét nyeré tetőled,

Nem tud szólni, csak hallgat gyermeked.

 

Mysty Kata: Volt Anyám

Volt Anyám...

"Korán meghalt".

Éltében szívét osztotta szét.

"Elfogyott, mint a gyertyaszál!"

Most fáklya ég sírja dombján.

Testét bajok, gondok fosztogatták...

Lelkét bármi rosszal ostorozták,

Kezét imába kulcsolta, s azt

Istennel megosztotta.

Mikor Hozzá elköltözött,

szívem bánat foglyaként küzdött,

pedig Atyám, Szabadítót küldött!

Benne végleg megnyugodtam,

Előle már nem futottam.

A sírkertek lángrózsáit

 koszorúba fonja

a Megtartó Szeretet.

   A gyertyaláng fényében

halottunk kedves arca

mosolyog ránk...

 

Várnai Zseni: Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor visszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

 

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom;

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

 

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

 

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

 

Egész szívem szülötteimnek adtam,

amint te tetted, ó, szegény Mama,

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

 

Te értem, én meg őérettük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátom nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem

 

Gerzsenyi Sándor - Anyám imája

Sok vad vihar vonult el már fölöttem.

Mindből kivezetett az Úr. Nem értem,

hogy? s miért? De jól tudom, hogy közben

Anyám imádkozik.

 

Kifente nyelvtőrét sok ellenségem,

hogy belémdöfje. Most megszégyenülten

vonulnak félre. Nem tudják, hogy értem

Anyám imádkozik.

 

Hányszor hevertem Illés-keserűen

a kétség fenyőlombja csalfa hűsén!

Most mégis ujjongok. De otthon csöndben

Anyám imádkozik.

 

Az élet útja nem mindig derűs. Én

gyakran jártam az árnyak sűrű mélyét.

Hogy mégis fényben élek? Csöndben? Békén?

Anyám imádkozik.

 

Jöhet – míg élek – bármi, én a félést

Nem ismerem. Megyek előre bátran.

Legyőzöm lelkem minden ellenségét…

Anyám imádkozik.

 

 

Csukás István: ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat