Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

 

 

Dutka Ákos:  A NYUGATI SZÉL

Tavasszal:
Virágos ágat ringató kölyökszél,
Isten termékenyítő friss lehellete,
virágport szórsz a szomjas nősziromra
s pajkos gyerekként messze szállsz vele.

Nyáron:
Kamaszkorodban tömlős fellegekben
záporokat hordasz széles válladon
s leszállsz a szomjas nagy magyar mezőkre
és csírát csókolsz az ébredő magon.

Ősszel:
Garázda gazda száguldó szekérrel
orkánod nyargal szűz ormokra fel,
Isten kaszája suhog két karodban:
tölgyet szakítsz és erdőket nyesel.

Télen:
Vénülten aztán árva citeráddal
vándor koldusként egy-egy csonka fán
meséket sírsz ifjú korodról
s beszöksz a szegények lyukas ablakán.

 

 

Palocsay Zsigmond: A FÁKRÓL

Szél hozta, földre szórta,
őt is avarba dugta,
pállott, megázott,
faggyal nem számolt,
csak megkapaszkodott,
mert úgy tett minden társa
- így teszünk mindnyájan,
senkinek se több a dolga,
amikor születik;
- a többi intéződik:
füvet kíván a béka,
s a hó indul.

Csírázzunk - mert mindig így tesznek,
cikázzunk - mert mind úgy tesznek.
Serényen leveleztek,
sziklevelet eregettek,
dongó biztatta őket
lóoltáskor.

- Nyírfa!?
- Jelen!
- Tölgyfa is!?
- Jelen!
- Kőrisfa!?
- Jelen!
De ki kérdezett!?

- Mindnyájan itt vagyunk
- szólott a többi -, tudhatnák;
tudjuk a dolgunk - láthatnák,
hát ne kérdezzenek,
nem lettünk többek,
se kevesebbek,
mi csak születtünk kérdezetlen,
meghalunk neveletlen,
az erdő nem gyümölcsös.

 

 

NYÁRFA

Rétalján áll a berekszélen,
utat mutat nyáron és télen,
reszket, bár szellő se lebben.
Ősszel a varjú károg róla,
nyáron kis vércsék ringatója,
altatja őket az estben.

Kelő nap reggel rajta lobban,
éjjel Dávidot lesi a holdban,
aki szomorún hegedül;
rajta kiált a sárgarigó:
Huncut, huncut, huncut a bíró!
Mintha ő tudná egyedül....

A nyújtófának ő a fája,
viharban soha ne menj alája;
istennyila szereti.
A cigány teknőnek faragja,
rajkóját benne ringatja,
a malacát belőle eteti.

Szellős állványok pallófája,
kubikosoknak talicskája,
kisszék is belőle készül.
A felhők magas csúcsán ülnek,
ágán a szelek hegedülnek,
s nincs ünnep nyárfagally nélkül.

Télben a kedves őszt siratja,
ősszel a nyarat takargatja.
Tavasszal a nyarat várja...
Nyári tüzekben nyárfa lobban,
öreg szíve csak nyárban dobban.
A nyárfa: nyárnak a fája.

 

 

Nemes Nagy Ágnes: FÁK

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

 

Juhász Gyula: FÁK

Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják

 

Kányádi Sándor: KÉT NYÁRFA

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te,
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

Majtényi Erik: A FENYŐFA

 Magas méltósága
van a fenyőfának,
magas hegy tetején
méltósággal állhat.

Magas hegyen állhat,
onnan messze láthat,
tán szélét is látja
a kerek világnak.

Örvendhet a fénylő
örökzöld ruhának,
kitárt karjaival
mindenkit megáldhat.

Fellegekbe nézhet,
hűs szelekkel játszhat,
áltatván magát, hogy
soha ki nem szárad,

vigyázz-állásban
soha ki nem fárad…
Valóban jó dolga
van a fenyőfának?

 

Heinrich Heine: HOLDEZÜSTÖS HÁRSVIRÁGOK

Holdezüstös hársvirágok
részeg illatot lehelnek,
fenn a légben és a lomb közt
fülemülék énekelnek.

Ugye, kedves, milyen jó a
hársak alján ülni, hogyha
lombjukat a telehold-fény
sugarasan átragyogja.

Nézd csak jól meg: szív- alakja
van ennek a hárslevélnek,
hársfa alá a szeretők
oly szívesen azért ülnek.

De mondd, kedves, mért mosolyogsz
messze álmok rabjaképpen,
mint akinek rejtett vágyak
ébredeznek már szívében?

Ó, bevallom neked, édes,
mire vágyom: azt kívánom,
hogy bundába burkolózva
üljünk tarka, könnyű szánon,

szélkavarta hóviharban,
hangos csengők hangja szálljon,
úgy suhanjunk, úgy repüljünk
át a réten, át a tájon.

 

Nagy László: DIÓVERÉS
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lo,mb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Felsírtak ma a gesztenyefák... (Ismeretlen)

Felsírtak ma a gesztenyefák,
nyúlós cseppek a gyantás rügyeken,
potyogtak... hulltak... s a szélbe súgták:

Ez a tavasz annyira idegen.

 

Beléjük bújtam, hogy velük lehessek,

szemeim az ágaikra kúsztak.

Kiszívta a nap és kinevettek,
mikor látták, hogy szárazok maradtak.

 

Kemény törzsükhöz kérgesedem,
szürke álca arcomnak ráncai.

Megőrzöm maradék szeretetem:

Faként sem hagylak téged bántani.

 

Nyikolaj Zabolockij: MAGÁNYOS TÖLGY

Goromba föld görcsként ragadja meg
a tölgyet. Ága közt a tarka pompa
kihalt. A lomb elnyűtt cafatja, rongya
mered csak róla, tompán sistereg.

De ágbogának összeforrt kötése
erős, akár ütésre zárt marok,
s dicsőséget harangozván az égre
a törzséből borostyán-méz csorog.

Figyelj csak rá, nyugalmas, büszke szálfa,
ahogy a sík vidék fölébe nő.
Hogy a mezőnek ő nem katonája?
Társ nélkül is a föld harcosa ő.

(Ford.: Fodor András)

 

Dsida Jenő: JEGENYÉK

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzong a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik;
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni.

 

Kiss Jenő:  DIÓFA

A szemed dióit
feltörte a bánat -
Mondd, mi bánt ma téged,
kedves diófámat?

Az. hogy leveleid
hullnak, mint a fátylak?
S eljön majd a nap, hogy
meztelenül látlak?

Ne sajnáld, ha lombod
lábadhoz ereszted -
ne bánd: fiatal fa
lombtalanul a legszebb!

Lábad majd bokáig
benne áll ruhádban:
lenge avar fát nem
övezhet puhábban!

- Jere - mondom akkor,
s ágad, mely kinyúl majd,
megfogom mint olaj -
barna pici ujjat:

- Jer, fám, lépj ki, lépj ki
csipkés avarodból!
Törzsedet ha látja,
ruhádra ki gondol?

 

Jószay Magdolna: Gesztenyevirágzás

(Poet.hu)

Az ágak közt

már az igazi tavasz

meséje lengett,

víz illatát sodorva felénk

fényben-kékben,

ahogy kellett...

Bólogató gesztenyevirágok,

mézillatos akácfürtök

varázsoltak regényt,

csoda volt égre nézni s látni,

ahogy a levelek

átszűrik a fényt...

Fényes-kék boldog érzés

diadalmasan lelkünkre

telepedett,

éreztük, ez az a

túlcsordult perc,

amikor szólni már

olyan kár,

s nem is lehet.

 

Simon István: Virágzó cseresznyefa

"...Két holdfénybe burkolt alak

épp a cseresznyefa alatt

állt meg és összebújt.

S a csillagos fehér szirom

ott pettyegett a vállukon,

ahogy libegve hullt.

...

Holdfényben ballagtam tovább,

s a szívemből a számon át

hullt ki pár tiszta szó;

hogy szorosan így álljanak

negyven év múlva is, ha majd

fejökre hull a hó.

 

Fekete István: Akác

Lombján fehéren ring a virág,

alatta csendes, puha a világ,

felette méhek donganak,

a kasba mézet róla szednek,

virágján néha megpihennek,

s ha jó vagy: mesét mondanak.

Ágán sok csúnya, hosszú tövis,

eldugva fészek - néha öt is,

s a fészekben dalos madár ...

Hozzá ne nyúlj, mert kerted járja,

fiait férgekkel táplálja,

s nélküle üres a határ.

Akácból készül kocsi, szerszám,

ajtóküszöb és télre kis szán.

Mindenre jó a világon.

Kályhátokból ő zümmög éjjel,

a nyár melegét hinti széjjel,

ha szemedre száll az álom."

 

 

 

 

,